Anarchia a Budapest Parkban

A Sex Pistols feat Frank Carter néven futó zenekarnál egyrészt azért jó ötlet kiemelni, hogy új énekessel egészült ki, mert az alapító frontemberrel, Johnny Rottennel durván összevesztek, és jobb elkerülni egy újabb pert vele. De azért főleg, mert tulajdonképpen az volt a tétje a koncertnek, hogy működik-e a fél évszázaddal ezelőtt, szűk három évig létező, összesen egy stúdióalbumot (plusz egy rock and roll svindlit) kiadó Sex Pistols 2026-ban egy olyan énekessel, aki még meg sem született akkoriban, amikor a társai (a karizmatikus elődjével) történelmet írtak. Johnny Rotten egyébként a zenekar 1978-as feloszlása utáni időszaktól látványosan utálja az egykori társait, illetve azt ahogy ők a Sex Pistols örökségét kezelik. (Igaz, időnként ennek ellenére be-beszállt a zenekarba: így jutottak el 2008-ban a Szigetre is.) Ő a szintén zseniális Public Image Ltd zenekarával idén májusban egyébként szintén járt Budapesten. Akkor azt írtuk, a nyár nagy kérdése az, hogy „Mi a jobb: Johnny Rotten a Sex Pistols nélkül vagy a Sex Pistols Johnny Rotten nélkül?”. Hétfőn 7-kor a klasszikus brit punkkorszak másik alapzenekara a Damned melegítette be a Park közönségét. De ez a műsor inkább jófej öregurak, jó értelemben szedett-vetett műsorának tűnt, ami csak nyomokban tartalmazott igazi punk energiákat. Még a halálfejes pizsamában fellépő billentyűs sem tudta elnyomni azt a félelmünket, hogy a punk tulajdonképpen mára egy aranyos nosztalgiastílussá vált. Egyébként Johnny Rotten is erről beszélt nemrég, amikor egyszerűen karaokénak nevezte a Pistols új felállását. Ehhez képest a pontban nyolckor a The Great Rock 'n' Roll Swindle-ből ismert ironikus szimfonikus hangszerelésű Pistols-dalok taktusaira színpadra lépő zenekar az első akkordok után cáfolta Rotten állítását, és eloszlatta az előzetes kételyeinket. A Holidays in the Sun és a Seventeen pont olyan karcosan és vadul szólt, ahogy kell, Frank Carter pedig kirobbanó energiával adta elő az 50 éves dalokat. Nem akart (nyilván nem is tudna) új Rotten lenni, magát adta, és közben felszántotta a színpadot. Sőt, a már a második számnál nemcsak a színpadot: bement a pogozók közé, és tácolt, énekelt, időnként úgy is, hogy a kezeken szörfözött. A buli alatt többször indított circle pitet (amikor a közönség egy része üres teret hagyva maga körül, körbe-körbe kezd szaladni – a szerk.), egy dalnál kifejezetten a csak a csajoknak vezényelt pogót. Szaladgált, ordított, nevetett. Jelenléte olyan intenzív volt, hogy a Sex Pistols frissebbnek és élőbbnek hatott, mint John Rottennel azokon a bizonyos összeállásokon. Itt igazi, jelen idejű punkról volt szó – a Szigeten inkább egy (amúgy szintén zseniális) önironikus visszatekintésről. Az egyébként nem túl hosszú, a ráadáskört is mellőző hétfői koncert nyilván egy best of műsor volt, de mi lehetne más egy olyan zenekartól, amelyik 50 éve egyetlen lemezt adott ki (még ha az a poptörténet egyik legfontosabbja is). A Pretty Vacant, Bodies, Liar és a többi sláger alatt a háttérben kivetítőn korabeli felvételek futottak a 70-es évek koncertjeiből (szigorúan ügyelve, hogy azokon véletlenül se tűnjön fel se Rotten, se Sid Vicious, aki a menedzser szerint „nem elég punk” Matlock-ot váltotta a zenekarban). A színpadon a 70 éves Steve Jones, Glen Matlock, és az épp hétfőn a 70. szülinapját ünneplő Paul Cook dobos (volt is hepibörzdéjezés), mögöttük pedig ugyanők nagyban, húszévesen. A God Save the Queen alatt azért megjelent a megénekelt királynő is biztostűvel a szájában. És addigra már a minden tekintetben vegyes közönség együtt énekelte a frontemberrel, hogy „No Future”. (Mondjuk, ha ez igaz lett volna 1976-ban, akkor most, 50 évvel a jövőben senki nem énekelt volna semmit.) Volt néhány feldolgozás is, de azok is olyanok, amik bebetonozódtak a Sex Pistols-életműbe, mint a (I'm Not Your) Stepping Stone, No Fun című dala, amik a Pistolstól jobban ütnek, mint az eredeti előadóktól (The Monkees, The Stooges). Egy kicsit zavarba ejtő volt, hogy a Paul Anka-dal, a My Way alatt Carter telefonos világítást kért, mint valami modern popsztár a balladáihoz, de ezt lehet önironikus gesztusnak is értékelni. Pláne, ha tudjuk, hogy azt a „svindli” filmen Vicious (khmm) énekelte, miközben belelőtt vigyorogva a közönségbe. Itt Carter tényleg énekelt (nem volt lövöldözés, még Majka-féle imitáció sem), de azért picit mintha hosszúra nyúlt volna ez a dal. Szerencsére jött a záró őrület, az Anarchy in the U.K., és akkor már mindenki anarchista akart lenni itt és most a Budapest Parkban. Mindez persze már átértékelődött a fél évszázad alatt: most ez az anarchizmus csak egy jó poén, egy populáris gesztus. (Igaz, mint tudjuk, amikor 1977-ben megjelent, akkor is inkább csak komolynak hangzott, igazából Malcolm McLaren menedzser jó marketingfogása volt.) Hogy a Sex Pistols műsora mennyire punk még? Ha ezt zenei stílusnak tekintjük, akkor nagyon is: a dalok még mindig ütnek, Steve Jones gitárja változatlanul kellően masszív és nyers, Paul Cook és Glen Matlock kellően feszes ritmusszekciót alkot, és a zenekar technikailag is jobb, mint valaha. Carter pedig a megtestesült punk arc, a maga öntörvényűségével, energiájával. Nyilván már a punk lázadásfaktora szóba sem jön. Nem a botrányokról híres a mai Pistols, nincsenek betiltva a dalaik, senkit nem provokál már a szövegük. A legenda-bónuszaikat nagy koncerthelyszíneken váltják be (mekkora szentségtörés lett volna a 70-es években a Royal Albert Hallban egy Pistols-buli, most már a legtermészetesebb dolog), jubileumi turnékat szerveznek, a Z-gen tagjanak lejátszólistáján pedig nyilván egy Beyoncé- és egy Bruno Mars-dal között is megfér egy Anarchy in the U.K. A forradalmak nem tartanak örökké, mára a punk már egy kulturális örökség. De annak – mint láttuk – nagyszerű. Nyitókép: HVG / Cabrera Martin